Nagyon rég azért, mert nem kellett iskolába menni, és mindig „leesett” valami, aminek örültünk. Igaz, akkor még irigyeltük, akiknek sör is járt, de a virsli jó volt, bambival, naranccsal, kólával, kinek és mikor hogy. Mondanom sem kell, pár dolgot nem nagyon értettünk, de olyan nagyon nem is akartunk mindent érteni. Például sehogy nem ment a fejünkbe, mi ünnepelni való van a munkán? Inkább azt ünnepeltük, hogy a jó időnek köszönhetően a lányok már fehér blúzban feszítettek a hegyi beszédek alatt.
Középiskolásként alig változott a helyzet, hiszen a sör továbbra is tiltott, a vörös zászló meg divat volt. Még mindig a munkát kellett ünnepelni, de már kezdtünk figyelni, láttunk és hallottunk. Okoskodni még nem volt kedvünk, de azt már kitaláltuk, hogy a hegyi beszédeknek alig van közük a munkához, hát még a munkásokhoz. De fokozódott a vidámság és jókedv, egyre szebbé vált a lányok blúza, és szerettük az előző esti fáklyás felvonulásokat is. Blúzban, vagy anélkül. Úgy értem, pólóban.
Fiatal felnőttként viszont már kezdtünk érteni pár dolgot, és értékelni a munkát. Az is kiderült, hogy május elseje nem is a munka, hanem a munkások ünnepe volt egykor. Nemzetközileg. Csak valamiért valakiknek az nem tetszett, mint ahogy manapság sem. Ez a rendszerváltozás környékén vált egyértelművé, amikor a valóságban, kimondva is gyorsan távolodni kezdett a fő hivatalosság és a munkásság. Nevezhetjük alkalmazottaknak is azt a kavargó tömeget, akiktől még az ingyen virslit és ingyen sört is sajnálni kezdték. Utánunk is nyúltak, mondván, szaporodjatok, sokasodjatok! És légyen: Ahány szín, annyi szervezet, mint májusfán a pántlika. Vagy még több.
Mindezektől függetlenül a május elsejék vidámak és jókedvűek maradtak. A lányok asszonnyá, értek, a fiúk többnyire melóssá, de a majális tovább él. Igaz, nincs már pénzosztás, medáleső sem hullik az égből, a vörös szín pedig megmaradt az utasítások fontos kellékének. Nagyjából a helyére került minden, és mindenki, vérmérséklete szerint. Némi szerencsével azt a zászlót választhatja boldog és kevésbé boldog egyaránt, ahová tartozónak érzi magát. Ha mellényúlt, lehet korrigálni, ha eltalálta a színt, örüljön neki, ahogy ilyenkor dukál. De vigyázzon, ne csináljon magából májusfát! Az is szép hagyomány, de nincs köze a majálishoz.
Miért jó május elseje? Mert szabadon vidám és jókedvű. Mert nem fegyverekkel néznek szembe azok, akiknek az ünnepük van, mint valamikor nagyon régen. Hanem egymással, mindazokkal, akik becsülik a munkát és a munkást egyaránt. Békében, és jó volna békésségben is, mindenkivel – nem rajtunk múlik. Ám ne feledjük, május elseje nem tavaszünnep, aki ezt mondja, áltatja magát, és bennünket is.
Ez a munkásság ünnepe.
Dolhai József