Visi Ferenc 1929. december 26-án Marcaltőn született. A nyolc általánost jeles eredménnyel végezte el, ezért az igazgató javasolta szüleinek a továbbtanulást, de ebbe beleszólt a világháború, másrészt a családi körülményeik sem tették lehetővé. Az 1945-ös földosztás után, 15 évesen dolgozott földjükön, melynek megművelésében egyre nagyobb feladat hárult rá.
A 40-es évek végén új nyomvonalon épült a közúti Rába híd. A kivitelező a Hídépítő Vállalat volt, amelynek fiatal szakembereivel – elsősorban a labdarúgás révén – jó kapcsolatot alakított ki. Ennek eredményeként többször is végzett vagonkirakást és más alkalmi munkát. Ez a kapcsolat a keresetnél sokkal többet ért számára, mert élete első pályamódosítását is jelentette. A hídépítés már befejező szakaszához közeledett, amikor a részleg vezetője megkérdezte tőle, hogy nem akar-e velük tartani és valamilyen szakmát választani. Így állt be hídépítőnek. Segédmunkásként kezdte, majd egy tanfolyam elvégzése után a Kén utcai telephelyre helyezték. Itt sem töltött sok időt, mert 1950. október 20-án behívták katonának, a seregben rádiótávírász lett és faliújság felelős. Ez a megbízatás alapozta meg életének második – egyben utolsó – pályamódosítását. Időnként beszámolót küldött az ezred életéről a Néphadsereg szerkesztőségének, melynek eredményeként a Néphadsereg szerkesztőségének állományába vezényelt újságíró gyakornok lett. Itt öt évet töltött el. Először a levelezési rovat, majd a sportrovat munkatársaként dolgozott. Élmény volt számára a munka, mert a Honvéd és a magyar labdarúgás azokban az években élte fénykorát. Személyesen ismerte Puskást, Bozsikot és a többieket is.
A forradalom után a Néphadsereg című napilap megszűnt. Hiába volt hadnagyi rangja, leszerelt, és az újságírás mellett döntött. Egy évig szabadúszóként dolgozott. Kapcsolatba került a Vasutas Sportközponttal, annak vezetői révén a Magyar Vasutas szerkesztőségével, amelynek 1958. augusztus 1-től belső munkatársa lett. A Vasutasok Szakszervezetének is ekkor lett a tagja. 1964-ben kinevezték főszerkesztőnek. A sportújságírást sem adta fel. Időközben 1963-ban esti tagozaton leérettségizett. Két évvel később a MÁV Tisztképző Intézet általános levelező tanfolyamon szerzett oklevelet.
Harminc évet töltött el a Magyar Vasutas szerkesztőségében. 1987-ben kikéréssel átkerült a MÁV Vezérigazgatóságra. Az utolsó három évet a MÁV Vezérigazgatóság sajtószolgálatában töltötte lapszerkesztő beosztásban. 1990-ben – MÁV főfelügyelői rangban – 60 éves korában nyugdíjazták. Nyugdíjazása után ott folytatta, ahol abbahagyta. Több évtizeden át tollával szolgálta a vasutas sajtót. Írásai olvashatóak voltak a Vasutas Magazinban és a Magyar Vasutasban.
Az életpályájáról rajzolt kép nem lenne teljes, ha nem ejtenénk szót feleségéről, Tálas Éváról, akivel 1955. novemberében kötött házasságot, s aki 2000-ben – 45 évi házasság után – 64 évesen hunyt el. Gyermekük sajnos nem született, szülei már elhunytak, így egyedül maradt. Egyedült élt, de nem magányosan. Az újságírás mellett a Vasutasok Szakszervezete Országos Nyugdíjas Szervezetének elnökségi és választmányi tagja, a Tájékoztatási Bizottság vezetője volt.
A több évtized alatt a vasutasok és vasutas nyugdíjasok érdekében végzett példamutató, eredményes munkája elismeréseként 1995-ben az Arany Jelvény kitüntetést, 2004-ben a Magyar Vasutasért kitüntetést, majd 2012-ben a Vasutasok Szakszervezetéért kitüntetést vehette át.
Munkatársai, kollégái tisztelték és szerették. Az ő nevükben búcsúzunk tőle.
Biztosíthatjuk őt arról, hogy az úton nem lesz magányos, mert tudja: minden pillanatunkban mellette vagyunk, amiképpen ő is mi mellettünk.
Emlékét megőrizzük!