Így tettek legutóbb is, miközben azt bizonygatják saját tagságuknak, hogy milyen remekül megvédték volna őket azzal, hogy egy olyan megállapodás megkötésében támogatták a munkáltatót, amely semmilyen garanciát, semmilyen korlátot nem tartalmaz az érintettek valós védelmében.
Nos, e szakszervezeti vezetők – akik remélhetően magukra ismernek ebből a történetből – a legutóbbi CSÉT ülés napján éppen azt bizonygatták, milyen helyes ötlet volt segédkezni a kalauz nélküli közlekedésről szóló megállapodás-tervezet kidolgozásában.
Mi nem így látjuk.
Elképzelhető természetesen, hogy mi voltunk figyelmetlenek, s nem vettük észre, hogy valahol a sorok között láthatatlan tintával ott volt még valami rejtett pozitív tartalom ebben a tervezetben, de mentségünkre szólva, elmulasztottuk tűz fölé tartani a papírt, hogy láthatóvá váljon a bújtatott tartalom is. Mert, ha csak nem ez az abszurd lehetőség áll fenn, akkor semmi értelme nem volt azt írásba foglalni, hogy háromszáz fős létszámhiány mellett, egy hasonló nagyságú létszám megtakarítása esetén nem kell majd az állása elvesztése miatt aggódnia senkinek. Erről felesleges lett volna papírt írni.
A mi gyanúnk szerint azonban van egy sokkal sötétebb jövőkép a megállapodás hátterében, s erről azok a passzusok tanúskodnak, amelyek a tervezetben áthelyezésről, átképzésről, a nyugdíjba vonulás elősegítéséről rendelkeznek.
Miért kellett volna ezeket most így deklarálni, ha a szándék csak a jelenlegi létszámhelyzet kezelése, és nem egy hosszú távú, lassú leépítés első mérföldkövének lerakása?
Ezért döbbenetes számunkra az a pálfordulás, amelyen e társszakszervezetek lelkes vezetői időközben átestek. A tárgyalások elején még ők is úgy vélték, hogy a menedzsment rosszhiszeműen megpróbálja kijátszani a kollektív szerződést, és jogi retorziókat ígértek, ha a munkáltató meglépi, amit tervbe vett.
Azt is érvként hallottuk, hogy a "géprombolások" ideje lejárt, a technika fejlődését akkor sem tudták, így most sem lehet megállítani, a szövőszék és a facipő is a feledés homályába merült. Tudjuk.
De a mi kérdésünk az: megvan- e még mindenkiben a munkatársaink jövőjét féltő valódi szakszervezeti elköteleződés?
Volt még egy halovány remény ezen a bizonyos tárgyaláson, hogy legalább a mozdonyvezetőket képviselő kollégák felismerik az egymás melletti kiállás fontosságát, és segítenek megálljt parancsolni egy értékes szakma első leépítési kísérletének.
Azonban úgy látszik, ők erről másként vélekednek.
Némi aprópénzért és jó pontért a munkáltatónál, valamint a menedzsmentnek egy majdani biztonsági fejlesztésre tett ígéretével elérték tagjaiknál, hogy azok fejest ugorva a ködbe, már most, önként tegyék ki magukat a KN-es közlekedésben rejlő veszélyeknek. Annyira nyugodt munka lett mára a mozdonyvezetés, hogy belefér még ez a plusz leterheltség, plusz stressz is? Mi nem hisszük. És a szívük mélyén talán már a mozdonyvezetők is sejtik, mit is vettek a nyakukba.
Azt pedig végképp nem tartjuk fairnek, hogy az egyik munkakör rovására keletkező megtakarítást egy másik kapja „jutalmul”, és nem azok munkakörülményeinek, jövedelmi helyzetének javítására fordítják, akiken megspórolták.
Mi nem tekintjük lefutottnak még a történetet. Ezért is fordulunk az illetékes minisztériumhoz, a felügyelő hatósághoz és az utazóközönséghez.
Mindenki érzékeli, hogy a vasút kezd megváltozni. Átgondolatlan, kapkodó döntések kezdték erodálni ezt a hatalmas vállalatot. Meglazultak a legerősebb sziklák, és ha nem akadályozzuk meg, a lezúduló kőlavina a végén maga alá fogja temetni mindazt, amit értéknek tekintünk, ami fontos nekünk. Mi nem ezt nem fogjuk tétlenül megvárni. Eljött az idő, hogy mindannyian e gondolat mentén tervezzük a jövőnket, haladjunk tovább.